Újabb és újabb diákok szólalnak fel a fennálló hatalom igazságtalanságaival szemben: most legutóbb a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanulói határolódtak el közleményben az intézmény vezetőjének nyilatkozatától, de közben már hetek óta országos szinten zajlanak a d
A diákok az egyetlenek, akik hitelesen tudják képviselni, hogy ami az oktatási rendszerrel történt, az mennyire káros. Ők azok ugyanis, akik valóban tisztán csak áldozatai a hatalmi játszmáknak.
Aki bármilyen módon munkájával kapcsolódik a rendszerhez, legyen bármennyire elhivatott és jószándékú, tiszta értékrenddel rendelkező felnőtt, maga is beszennyeződik. Mindenkinek, aki ma az oktatásban dolgozik, napi szintű dilemmát jelent az a lehetetlen helyzet, amiben él: minden egyes nap, amikor dolgozni indul, maga is hozzájárul a rendszer működéséhez és meghosszabbítja a fennmaradását, még ha tiszta szívéből a változás pártján áll is. Számára, számukra az egyetlen kiút otthagyni az egészet – vagy behódolni. A gyerekeknek viszont nincs választásuk – válthatnak iskolát (elvileg – a gyakorlatban ez egyáltalán nem olyan egyszerű, sokszor szinte lehetetlen), de nagyon sokáig nem dönthetnek úgy, hogy otthagyják az oktatási rendszert. Ha pedig kilépnek belőle, amikor már nem tankötelesek, a saját életpályájukat húzzák keresztbe. Nincs más út számukra: ha a továbblépéshez szükséges végzettségeket meg akarják szerezni, a rendszerben kell maradniuk. Kétségbeejtő csapdahelyzet ez.
És éppen ezért hiteles a diákok kiállása: mert ők valóban az életüket mentve kiáltanak segítségért.
És ezért hallgat az ország vezetése a diáktüntetésekkel kapcsolatban: mert nehéz ezzel mit kezdeni. A felnőtteket meg lehet zsarolni, ki lehet rúgatni, porig lehet alázni a nyilvánosság előtt, akár fizikailag is lehet bántalmazni. Ha azonban valaki mindezt egy gyerekkel teszi, ott már olyan határt lép át, ami a legfanatikusabb követőit is gondolkodóba ejtheti.
A családtámogatási intézkedések, a „gyermek nemzeti közkincs” és hasonló szólamok mellett egyszerűen nem fér bele az ország jelenlegi vezetése számára, hogy gyerekeket bántsanak, fenyegessenek, alázzanak meg vagy üldözzenek el. Ha mégis megtörténik valami ilyesmi, azt a közvélemény nem hagyja szó nélkül. A fiatalnak, akit a támadás ért, ettől persze még nem lesz könnyebb, de ha kitart, hamarosan az őt támadók lehetetlenülnek el. Lehet esetleg azzal próbálkozni, ahogy volt is erre példa a közelmúltban, hogy neveletlen, megtévesztett, „rossz” gyerekeknek állítsa be a hatalom a hangjukat hallató diákokat: de amikor elit gimnáziumok több nyelven beszélő, jól tanuló fiataljai fordulnak vele szembe, akkor a „büdöskölök”-kártya valahogy hirtelen veszít az ütőképességéből.
Amit most hallunk a diákok megmozdulásain, az az az utolsó tiszta és hiteles hang, ami ebben az országban még hallható. Megérné hallgatni rá – és felerősíteni, hogy minél messzebbre és szabadabban szállhasson.