Azt írta az FBI igazgatója, James B. Comey a Washington Postban a múlt héten (valamint előtte el is mondta az amerikai Holokauszt Emlékmúzeumban), hogy
“A gyilkosok és bűntársaik Németországban, és Lengyelországban, és Magyarországon, és sok-sok más helyen, úgy gondolták, nem tesznek semmi gonoszat. Meggyőzték magukat, hogy amit tesznek, az helyes, és meg kell tenniük.”
Erre Szijjártó Péter jegyzékben tiltakozott a budapesti magyar nagykövetnél, és a washingtoni magyar kiküldött kihallgatást kért az ottani külügytől. A magyar külügyminiszter arra hivatkozott, hogy az amerikai kormánytisztviselő állítása
érzéketlen, felületes, általánosító, rágalmazó.
Ehhez kedden az Inforádióban azt is hozzátette, hogy
sértő, durva, bántó és történelmietlen.
Történelmietlen. Mert csak. Indokolni egyik alkalommal sem indokolt. (Az inforádiós mikrofonállványnak mondjuk eszébe se jutott, hogy erre kényszerítse.)
Mi lehet ebben történelmietlen? Talán a gyilkosok és tettestársaik nem gondolták, hogy amit tesznek, az helyes? Hanem eleve gonosznak tudták be?
Létezik ilyen megközelítés is. Például akad, aki úgy gondolja, hogy
“sokan, nagyon sokan voltak azok a magyarok, akik a rosszat választották a jó helyett, a szégyenteljeset a becsületes helyett.”
És ez nem valami ellenzéki jogvédőtől hangzott el, hanem Szijjártó fideszes párttársa mondta. A közvetlen főnöke. Mentora. Politikai apja.
A két megközelítés közötti különbség világos: Comey szerint az elkövetők helyes cselekedetben gondolkodtak, Orbán viszont morális alapon elvitatja tőlük ezt.
Orbán szigorúbb (vagy ha úgy tetszik, felületesebb, általánosítóbb, durvább, érzéketlenebb, jobban rágalmaz) mint az FBI-igazgató, az azonban egyikük számára sem kétséges, hogy
- a náci gyilkosoknak voltak tettestársaik Magyarországon,
- akik magyarok voltak,
- és sokan, nagyon sokan voltak.
Innen nézve már végképp érthetetlen, mi ellen tiltakozott Szijjártó. Hiszen Comey-val a saját főnöke is egyetért. És egyáltalán miért kellett megszólalnia a magyar külügynek? Hiszen az FBI-igazgató a magyar államot, se az akkorit, se a mait nem bírálta. Ezt utóbb világossá is tette.
Noha amúgy oka lehetett volna rá. A mai magyar állam nem tagadja a holokauszt megtörténtét, csak éppen saját jogelődjének felelősségét ignorálja. Orbán fenti mondatai azonban, ha nem is explicitek, de utalnak a magyar felelősségre: 1944-ben magyar ölt magyart a magyar infrastruktúra és magyar államapparátus támogatásával.
A történettudományban kétségtelenül élénk vita folyik a magyar felelősség kérdéséről, amit Diószegi István úgy summáz, hogy
“abban egyetértenek a magyar történészek, hogy német megszállás nélkül nem került volna sor a zsidók deportálására. Konszenzus van abban is, hogy magyar közreműködés nélkül a németek nem tudták volna a kiszállítást végrehajtani.”
Az igazsághoz tartozik azonban, hogy akadnak olyanok, akik nem részei a konszenzusnak. Különös pechünk, hogy éppen a jelenlegi magyar kormány szellemi holdudvarának vezetői. Karsai László például udvari történészeknek titulálja őket, és meg is nevezi közülük Schmidt Máriát, valamint Tőkéczki Lászlót, de nyilván ide tartozik az idegenrendészeti eljárásról elhíresült Szakály Sándor is.
A napokban írtunk például arról, hogy Schmidték eszelték ki a Szabadság téri megszállási förmedvényt, de nekik köszönhető az Alaptörvény preambulumának történelemszemléte is, ami szerint
“hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”
Azaz: bármi is történt azután a zsidókkal, nekünk ahhoz aztán semmi közünk.
Ezzel szemben a magyar közreműködők nem ilyen-olyan noname állampolgárok voltak, hanem a mozgásterét és szuverenitását a megszállás dacára valamennyire mégiscsak megőrző magyar állam tisztségviselői.
(A felelősséget egy gyenge pillanatában a magyar állam is elismerte: Kőrösi Csaba azóta már nem is ENSZ-nagykövet, hanem Ádernél dolgozik.)
A lengyel tiltakozás erejét gyöngíti, hogy ott is létezett kollaboráció, ugyanakkor Lengyelországgal ellentétben, amit a németek felszámoltak, feldaraboltak, egy részét a Birodalomhoz csatolták, a maradékon német közigazgatást vezettek be, illetve a lengyel politikai elit többségét eliminálták (akit nem, azt az oroszok), Magyarországon
- a kormányzó nem mondott le,
- meg tudta vétózni a németek első miniszterelnök-jelöltjét, Imrédyt,
- majd leváltani Sztójayt.
- A parlament néha összeült,
- a Kállay-kormány öt tagja is a helyén maradt,
- a hét új, szélsőjobboldali miniszter se a rendszerellenzéki nyilasok, hanem a politikai elit korábban is prominens szereplői közül került ki.
- Eichmann csapata csupán 15-20 emberből állt.
- Nem vezettek be német katonai közigazgatást.
- A megszálló hadosztályok nem vettek részt a deportálásokban.
- Horthy utóbb le tudta állítani a transzportokat,
- és engedélyezni a külföldre menekítéséket.
- Március végén viszont olyan utasítást adott, hogy a német igényeket mindenben ki kell szolgálni.
“(…) deportált lelkesen, boldogan Jaross Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László belügyi államtitkár, és többnyire fegyelmezetten, néha lelkes brutalitással több tízezer csendőr, rendőr, katona, hivatalnok, vasutas, levente stb.”
– írja Karsai, a magyar holokausztkutatás legnevesebb szakértője.
Az említett vita nem a kurzustörténészek és a valódiak között zajlik. Ilyen vita nincs, utóbbiak egyöntetűen történelemhamisításnak tekintik a magyar felelősséget ignoráló véleményt. Hanem az adatokat nem az elvárt konklúzióhoz igazító hozzáértők között a magyar és a német bűnösség mértékéről folyik szakmai diskurzus.
A polémiában Karsai a mérsékelt felet képviseli, az ellentábor élén a (Romsics Ignác mellett) legismertebb és legolvasottabb magyar történész, Ungváry Krisztián áll.
Karsai négy éve azt állította,
“a németek a lehető legtöbb zsidó deportálásának, az ország zsidótlanításának vágyával érkeztek Magyarországra 1944. március 19-én. Nyilván kellemesen meg voltak lepve Eichmannék, amikor látták, hogy a Sztójay-kormányban, Horthy jóváhagyásával milyen lelkes együttműködőkre, kollaboránsokra találtak.”
“A Sztójay-kormány és mindazok felelőssége, akik 1944 tavaszán részt vettek a magyar zsidók jogfosztásában, kifosztásában és deportálásában, vitathatatlan. Ám a németek kérték, követelték az összes zsidó deportálását, és e követelésüknek a Sztójay-kormány és erőszak-apparátusa készségesen tett eleget.”
Míg Ungváry a saját álláspontját ugyanott úgy foglalja össze, hogy
“Soha nem állítottam, hogy mindenről a „magyarok” tehetnek. Még csak a magyar kormányra sem fognám rá a teljes holokauszt felelősségét. A megsemmisítés a náci Németországból indult és Hitler teremtette meg másutt is a lehetőséget rá.”
“Eichmann maga is úgy gondolta, hogy Magyarországon esélye sincsen deportálási sikerre a magyar hatóságok támogatása nélkül (…) A magyarok ellenében tehát nem tett volna semmit.”
Ungváry – aki nem marginális álláspontpontot képvisel, amit a március elején, éppen a Horthy-kor mérlegét megvonó monográfiájára megkapott akadémiai nagydoktorija igazol – szerint volt mozgástere a magyar közigazgatásnak, amelyik azonban inkább
túlteljesítette a német elvárásokat.
Hitler Horthytól Klessheimben ugyanis csak 100 ezer magyarországi zsidó kényszermunkás kiszállítását követelte, de a magyar államapparátus nemhogy elbliccelte volna a feladatot, kifejezetten kényszermunkára alkalmatlanokat deportált, jól tudva, hogy emiatt milyen sors várja őket.
A Kádár Gábor – Vági Zoltán szerzőpáros ennél is tovább megy. Hullarablás című könyvükben azt állítják, a magyarországi deportálások fő felelőse a háború után fölakasztott Endre László, a BM közigazgatási államtitkára, aki megegyezett Eichmannal arról, hogy napi egyről négyre emelik föl a transzportok számát.
„Ha erre a lépésre nem került volna sor, és a deportálásokat az eredeti terv szerint hajtják végre, akkor május 15. és július 9. közötti időszakban eltelt 56 nap alatt nem 437 ezer, hanem »csak« 170-180 ezer magyar zsidó deportáltak volna, és a kiszállítottak létszáma csak október közepére érte volna el a közel félmillió főt.”
Karsai ezt az állítást vitatja, szerinte erről nem ilyen alacsony szinten döntöttek. Azonban azzal a magyar történészek túlnyomó többsége egyetért, hogy
- bár a deportálás német kezdeményezésre történt
- a magyar hatóságok nélkül nem történhetett volna meg,
- és ők lelkesen vettek részt benne.
Az FBI-igazgató amúgy még ennyit sem állított, csak annyit, hogy a gyilkosoknak voltak magyar bűntársaik. Ami – mint az eddigiekből is kitetszik – nem is vitatott. Tény. Aki ezt tagadja, az egyszerűen meghamisítja a történelmet, vagy alternatív múltat akar teremteni. Orbán maga például nem is tagadta, sőt ennél tovább ment, és a korábbi ENSZ-nagykövet sem, aki még tovább.
De akkor továbbra sem világos, mi ellen tiltakozott Szijjártó.
Fölfogta egyáltalán ez az ember, hogy mit csinált? Vagy olyan, mint Jar Jar Binks, aki szintén gyorsan emelkedett magas diplomáciai posztra, de a képességeit jelentősen meghaladja a feladat?
Szijjártó külügyminiszteri ténykedése után azért meglehetősen nehéz érvelni a nemzetközi kapcsolatok szak megtartása mellett. Mégis inkább meg kéne szüntetni. Vagy legalább emelni a felvételi és vizsgakövetelményeket.
Vagy csak az ilyen kvalitású figurákat pozícióba emelő kormánytól kéne megszabadulni.