- Egyszer előbukkan a sötétből egy hatalmas kutya, leginkább is amolyan újszülött borjú méretű és színű: fehér alapon barna foltok, ugarabugrált, játszani akart. A kutya feje a hasam közepéig ért; amikor felugrott, az álló embert képen tudta nyalni. Valami harci kutya-féleség, általam ismeretlen fajtából.
- Kutyát sétáltattunk, kézen fogva, a kutyánk pár méterre előttünk, épp a szokásos “felfedezünk mindent, megszagolunk mindent“-módban ment előtünk. A kutyánk földszintes, spicc-keverék, az az igazi morózus fajta, aki minden más kutyát utál.
- A nagy először csak szagolgatta, aztán puszta játékosságból elkezdte harapdálni és ugrált rá a maga 40 kilójával. A kicsi persze kezdett bepörögni, morgott, nem akart játszani, idegesítette a boci, meg az ugrálása. Megfogtuk, húztuk vissza.
A borjú gazdáját egy padon találtuk meg, nehezen tápászkodott fel, mondjuk neki, hogy fogja meg. A “kedves gazdi” azonban éppen valamilyen kábítószer hatása alatt volt, ami agresszívvé teszi az embert: elkapni nem tudta a felhevült kutyát, de legalább üvölteni kezdett vele, meg velünk is. Kármkodva próbálta kergetni, de a kutya sokkal gyorsabb volt, ráadásul nyakörv sem volt rajta.
Akkor látszott, hogy ennek nem lesz jó vége.
Hatalmas méretű harci kutya + bepörgött, bedrogozott gazdi + nincs szájkosár, nincs nyakörv, nyincs póráz = veszélyes helyzet.
A nagy kutya egyre inkább belemerült ebbe a számára izgalmas játékba, én pedig kezdtem bepánikolni: mi történik, ha véletlenül ráugrik, rálép, vagy megkapja a mienket, csupa játékból?
A feleségem felkapta a kutyánkat az ölébe, átment vele az utca másik oldalára, én közben próbáltam a szerencsétlen bepiált, vagy bedrogozott pasasnak segíteni, a kutyát elkapni. Nem sikerült. A bocinak akkor ereje volt, hogy kitépte magát a kezeim közül, a gazdája meg csak tessék-lássék módon próbált valamit csinálni.
Mindkettőnkben kezdett felmenni a pumpa. A fickó üvöltött, kármkodott, képtelen volt megfékezni a kutyáját, a feleségem hiába próbált egyre messzebbre menni.
A kutya egyszerűen áttört rajtam, és már mindkettejükre ugrált, egyre jobban belelovalva magát az általa játéknak gondolt tevékenységbe.
A kiabálás pedig még jobban feltüzelte.
Egy idő után igen tragikomikus látványt nyújottunk:
- a nagy kutya ugrált a feleségemre,
- én próbáltam elkapni és üvöltöttem,
- a mi kutyánk hisztérikusan hörgött és ugatott,
- közben a beállt gazdája is elkezdett bennünket kurvaanyázni.
A végén már ott tartottunk hogy a feleségem a nagy kutya felé rúgott, a pasas meg nekem esett, hogy mit képzelünk magunkról, hogy az ő “kiskutyáját” bántjuk.
A kutyája egyébként észre se vette, meg se érezte, hogy mi történik vele. Úgy ugrált, hogy a feleségem mellkasán és hátán még három nap után is látszottak a karomnyomok. A tragikomédiából a mi kutyánk és a feleségem úgy menekült meg, hogy bezörgettek és bemenkültek egy irodaházba, ahol van éjjeli biztonsági őr, aki beengedte őket. A borjú nem adta fel: fejjel rohant az ajtónak többször is, még vagy tíz percig ugrált az ajtó előtt.
Hét éve tartok kutyát, számos kutyatartással kapcsolatos könyvet kiolvastam, ilyenkor csak a póráz és az eréjes, határozott gazdi használ. De azon a kutyán, amin nincs nyakörv, nincs póráz, a gazdija pedig magából kikelve üvölt velem.
Addig hergelte magát ő is, míg végül nekem esett: hörgött, folyt a nyála, a szeme vérben forgott, mackós járással jött felém.
Az ilyenek a legveszélyesebbek, mert teljesen kiszámítathatlanok. Próbáltam nyugtatni és közben az ajtón át jeleztem a feleségemnek: hívják ki a rendőröket, mert a helyzet idekint kezd tarthatatlan lenni.
Az esti kis sétáltatásból rémálom lett.
A rendőrséget persze a hősünk nem várta meg, annyira még észnél volt, hogy nagy nehezen elvontassa magával az acsargó kutyát, és eltűnjön valamelyik mellékutcába.
A rendőrök dícséretére legyen mondva, húsz perc alatt értek ki, persze ekkor a manus már nem volt sehol.
Átlagos szeptemberi este. Ennyi. És még így is nagyon nagy szerencsénk volt, hogy a borjú játéknak fogta fel az egészet; ha nekünk esik, akkor biztos, hogy vér folyt volna.
Amíg a magyar törvénykezés megengedi a harci kutyák tartását, és általában semmilyen komolyabb szankcióval nem él a felelőtlen állattartás miatt, addig mi, felelős kutyások folyamatos veszélynek vagyunk kitéve.
Egyszerűen képtelenség az állatkínzást szankcionálni és hatékonyan ellenőrizni: a lakásában, kertjében bárki azt csinálhat a kutyájával, amit akar, akár élve meg is nyúzhatja. (Egyébként a gyerekével és a családjával is.)
Minek egy 40 kilós (harci vagy nem harci, az mindegy) kutya egy hetedik kerületi, belvárosi lakásba?
- Státuszszimbólum?
- Kisebbségi érzés kompenzálása?
Sorolhatnám még, de valahogy nem jut eszembe a motívumok keresése közben a szerethetőség, az ölelgetés vagy az, hogy társ legyen a kutya. Ha az erőt akarja valaki demonstrálni a kutyával, akkor miért nem veszi meg a szájkosarat, és adja rá séta előtt?
Költői kérdés volt. A legtöbb esetben nem a kutya tehet róla, hogy el van hanyagolva, hogy a kedves gazdájának fingja sincs arról, mit kellene vele kezdeni, csak látja, hogy nagy és erős és majd jól elijeszti a szomszédokat. A kutya persze bevadul, erre tenyésztették, és kész a baleset. Ezek a kutyák a legtöbb esetben csak el vannak hanyagolva, rosszabb esetben el vannak vadítva; nem hallgatnak a gazdájukra sem. Ezeknek a “felelős gazdiknak” nem is azért kell a kutya, hogy jól nevelt legyen. Talán éppen ellenkezőleg.
Az elhanyagolásnak és felelőtlenségnek sok oldala van. A házunkban is lakik egy család, akik úgy ütik a kutyát, hogy négy emeletnyit felhallatszik az ütés és a vonyítás. Hallgatni sem bírom. Számtalanszor írtam és telefonáltam már az állatvédőknek, a kerületi önkormnyázatnak, végül a rendőröknek. Mindhiába.
Óhatatlanul eszembe jut egy párhuzam a felelős és felelőtlen állattartás, illetve a gyerekszülés között. Nincs ötletem,
hogyan lehetne a magyar embereket tudatosabbá és felelősebbé tenni, kritikus gondolkodásra és önkritikára késztetni. Nem is ebbe az irányba halad a magyar társadalom, és nem is csoda hogy nem érett még a demokráciára.
Nem csoda, hogy bűnbak(ok)at keres, ahelyett, hogy önvizsgálatot tartani. Mindig más a hibás.
- Gyurcsány a hibás.
- A zsidók a hibásak.
- A cigányok miatt van minden.
- A menekültek a hibásak.
Nem azokkal van a baj, akiket kikiáltanak hibásnak. Azokkal van a baj, akik köztünk élnek. Végső soron velünk van a baj, hogy
nem gondolkozunk előre, nem látjuk magunkat kívülről, képtelenek vagyunk felfogni a tetteink következményeit.
Nincs felelősségvállalás.
Azokkal van a baj, akik szülik a gyerekeket, de nem is gondolkodnak arról, hogyan fogják felnevelni őket. Akik tudatosan vagy tudattalanul olyan álltatot tartanak, ami veszélyes másokra. Akik úgy mennek el szavazni, hogy inkább hisznek a kellemes féligazságoknak, nem gondolkodnak és így legalább nem kell felelősséget vállalniuk a tetteikét.