Miközben Magyarország vezéri utasításra éppen most vágja sutba az európai értékeket, a felvilágosodás eszméit és utazik, nem is a sötét középkor, hanem a tálib világ felé, talán mégsem lesz egy nettó népirtáshoz vezető politikusnak nyíltszíni szobra Magyarországon.
(Ami pedig a tálib világot illeti, azt is vezérünk, Orbán és pár tettestársa hirdette meg, amikor is kijelentették, az emberi jogok az smafu, amikor van itt pl. önvédelem, meg hadi erények. Ha nem tudnánk, hogy Magyarországnak nincs hadserege, akkor azt gondolnánk, tíz perc múlva hadat üzen az Egyesült Államoknak, és bevezeti a statáriumot. Ez utóbbin szerintem azért már gondolkozik egy ideje.)
De ne ragadtassuk el magunkat, bár erre minden okunk meglenne, maradjunk most csak Hóman Bálint szobránál.
Ez az ügy ugyanis nem most kezdődött. A rendszerváltás óta léteznek azok az erők, akik a Horthy-korszakot próbálják tisztára mosni – nem egyszerű feladat – most már
kormányzati támogatással.
A kérdés nagyon egyszerű.
- Lehetnek-e példaképeink azok az emberek, akik politikusként, közíróként, „magánemberként” aktívan közreműködtek honfitársaik módszeres kiszorításában a társadalomból, kirablásában, majd meggyilkolásában?
A kérdés persze bonyolult (na ja, minden kérdés az, ha valaki nem akar szembenézni a tényekkel), mert ezek az emberek, akikről most szó lesz, maguk puszta kézzel nem öltek meg senkit.
Nem géppuskáztak a Dunába gyerekeket és nőket, nem hajtottak halálmenetben férfiakat a határba, sőt még csak puskatussal sem verték be őket egy téglagyárba vagy egy marhavagonba, hogy aztán más erre szakosodott, amúgy tisztes családapák, tanult, művelt, mi több udvarias polgáremberek, módszeresen meggyilkolják őket. Természetesen pedáns rendben külön gyűjtve ezekből az áldozatokból a felhasználható maradékokat, úgymint aranyfog, műláb, haj, cipő és a többi.
Nem tettek semmi ilyet, csak éppen előkészítették mindehhez a terepet.
Törvényes felhatalmazást adtak a gyilkosoknak,
mi több erkölcsileg nemhogy felmentették őket, de még biztatták is mind több, mind hatékonyabb rablásra, gyilkosságra.
Sajnos, mindez nemcsak Magyarországon fordult elő, hanem sokfelé a világban. A tettesek, a tettesek kortársai, gyermekei, majd unokái természetesen a legkülönfélébb módokon viszonyulnak mindehhez.
- Akad, ahol úgy próbálnak tenni, mintha semmi ilyesmi nem történt volna.
- Máshol egy elszigetelt kisebbség bűnéül róják fel mindezt.
- Vagy az egészet a németek nyakába próbálják varrni.
Azoknak a németeknek a nyakába, akik egyébként már-már önkínzó módon próbálnak magyarázatot találni apáik, nagyapáik tetteire, szembenézni azzal, miként is jutottak egykor el odáig, hogy a történelem egyik legprecízebben kivitelezett tömeggyilkosságának részesei lettek.
Úgy tűnik, ez a tisztázó vita nálunk érdeklődés hiányában elmarad. Pedig nem most, Hómannál futunk neki ennek először. Néhány éve hasonló diskurzus előzte meg Teleki Pál szoborállítását. Akkor is az volt a kérdés, lehet-e állítani egy olyan miniszterelnöknek, aki
igen aktívan, igen lelkesen vett részt a tömeggyilkosságok előkészítésében.
Teleki összetett személyisége sok vitára ad okot, biztos van, amit a javára is lehet írni. Ahogy, s ne vegyék túlzásnak a példát, különösen Goldhagen e témában megjelent könyve, a „Hitler készséges gyilkosai” óta tudjuk, a sok embert meggyilkoló SS tisztes adófizető, rendes, családját szerető ember, aki mindig pontosan, a felsőbbség legnagyobb megelégedésére végezte munkáját.
De – mert embereket ölt – fel sem vetődik, hogy példaként kellene a jövő nemzedékei elé állítani. (Ja, Hóman nagy történész, Teleki nagy földrajztudós, és Sztálin meg bevezette az áramot mindenhová. Na, persze.)
Teleki, Hóman a példakép? Az kétségtelen, hogy politikusként igen aktívan hozzájárultak a későbbi szörnyűségekhez. Ezekért Telekit nem lehetett büntetőjogilag felelősségre vonni, Hómant igen.
A Fidesz réges rég már se nem mérsékelt, se nem polgári. Mit csodálkozunk?
Teleki zsidók, magyar állampolgárok, emberek jogfosztását kívánta, javaik, lehetőségeik elvételét. Ami természetesen csak a polgári értékek teljes negligálásával volt elérhető.
Ahogy felidézhetnénk a népegészségügyi program névadóját, Johan Bélát is. Aki lehet, hogy kitűnő közegészségügyi szakember volt, de
mint államtitkár nagyon sok embert küldött a halálba.
Azt már csak az ínyencek kedvéért jegyezzük meg, hogy többek között olyan orvosokat is meggyilkoltatott a háború vége felé, akik, mikor zsidó származásuk miatt eltiltották a hivatásuk gyakorlásától őket, önként felajánlották szolgálataikat Magyarországnak, mert a jelentős orvoshiány akkor már komoly ellátási gondokat okozott. Johant ez sem izgatta, amikor deportálták ezeket az orvosokat, újabbakat rendelt ki a helyükre s később azokat sem védte meg.
Vagy idézhetnénk Pethő Sándort, a Magyar Nemzet megalapítóját, aki 1938-ban így írt:
nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Erre nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása.
Kérdés, mennyire lehet példakép az, aki így írt, így gondolkozott.
Magyarázatok természetesen mindig akadnak. A kor, a viszonyok, a közszellem. De hát a kort, a viszonyokat, a közszellemet éppen a politikusok, a közírók, a történészek, valamint a balettáncosok és kőfaragók alakítják. Természetesen tévedhetnek is. Akár halálosan nagyot is.
Csak akkor ezek után nem kell példaképet kreálni belőlük.
Meg kell érteni, hogy nem a politikai ellenfelet cukkolják azzal, ha szobrot akarnak az ilyeneknek, hanem a jó értelemben vett polgári értékeket tapossák meg. Vagy ha úgy jobban tetszik, a magyarság, az emberiesség értékeit, érdekeit.
Dési János