Már a gimnázium utolsó éveiben is érdekelni kezdett a történelem, közelebbről a II. világháború, ami akkoriban nem is tűnt olyan nagyon távolinak. Persze a kommunizmusban mint mindent, ezt is hazugságok és elhallgatások özöne vette körül. (Mint utóbb kiderült, nem csak itthon, de például Franciaországban is.) Visszatérve a gimire, negyedikben osztályfőnöki intőt kaptam, mert olvasván Ránki Györgynek egy akkor folyóiratban megjelent tanulmányát, történelem órán naivul felvetettem, hogy talán nem is a finnek, hanem a szovjetek kezdeményezhették a két ország közötti háborút. Történelemtanárnőnk eléggé buta és túl vonalas volt hozzá, hogy hisztérikusan elvesse ezt a lehetőséget, miközben természetesen feljelentett ellenforradalmi rémhírterjesztés miatt az igazgatónál és az osztályfőnöknőmnél – ha ugyan másutt nem. (Később bősz jobboldali lett. Jellemző, de nem érdekes.) Az igazgató úr szegény, olyan árnyékben meghúzódni akaró, konfliktuskerülő alkoholista volt, aki, emlékszem, elbeszélésük szerint sírva térdelt le néhány végzős diák előtt, hogy az érettségiig már ne tartóztattassák le többé magukat, mint azt tették március 15-én, amikor is felelőtlenül tüntettek a Petőfi-szobor környékén. (A tüntetésről a forradalmi ifjúsági napok keretében délelőtti számháborúra összecsődített haverjaimtól hallottam a Zöldfa nevű műintézményben, s természetesen mindannyian tüstént odarohantunk, csak minket véletlenül nem kaptak el.) Osztályfőnökünk rendes katolikus reakciós lévén ilyen esetekben mindig minket akart védeni, így hát óvó jelleggel sújtott osztályfőnöki intővel, gondolván, hogy ezzel talán lezárhatja és ad acta teheti szörnyű tévelygésemet. (Az már más kérdés, hogy primitív, bosszúszomjas töritanárnőnk hibátlan feleletemet valahogy lehúzta hármasra az érettségin, ezért eleve esélytelenül pályáztam abban az évben a közgázra, ahová minimum háromszoros volt a túljelentkezés.
De ettől a történelem iránti kíváncsiságom csak tovább nőtt. Amikor úgy alakult, hogy 1981-től Párizsba tettem át a székhelyemet (vagyis disszidáltam), mihelyt már eléggé tudtam franciául (sőt, már kicsit előbb is), gyorsan beiratkoztam a Montmartre kerületi közkönyvtárba, s elkezdtem falni a Szovjetunióról és általában a közelmúlt történelméről szóló könyveket. A legtöbb persze a második világháborúval, Hitlerrel és Sztálinnal foglalkozott, legalábbis én ezekben találtam a legtöbb újdonságot. Persze azt addig is tudtam, hogy az úgynevezett kommunista történetírás hemzseg a csúsztatásoktól és elhallgatásoktól, és már franciául faltam Churchill és de Gaulle háborús emlékiratait, s egyáltalán bármit, ami számomra újdonságokat tartogatott. A közkönyvtáron kívül persze szintén Párizsban élő apám könyvespolca is roskadozott az ellenforradalmi irodalom magyar és francia nyelvű műveitől. Így próbáltam hát művelni magam, amennyire ez önállóan lehetséges volt.
Persze 1956 után még itthon gondosan lecsukott apámat is nyaggattam, hogy meséljen a kalandjairól, annál is inkább, mert előtte a háború alatt Franciaországban bujkált, részt vett az antifasiszta ellenállásban, sőt, a nővérem is akkor és ott született, vagyis előttem tíz évvel, 1943-ban, Cannes-ban. Elsősorban azt nem értettem, miért kellett 1947-ben visszatérniük a Rákosi-féle Magyarországra, hogy ismét diktatúrában kelljen élniük, amelynek végletesen legyengített rendszere, a Kádár-féle langyos undokság is borzasztóan taszított engem.
De apámnál hiába is szorgalmaztam, egy szót sem mesélt az ellenállásról, egyáltalán semmiről, ami 1964, vagyis a második emigrálása (disszidálása) előtt történt. Egyszer még magnót is vittem hozzá, meg mikrofont, de szokás szerint hülyéskedéssel ütötte el a dolgot, egyébként meg hallgatott, mint a sír. Az egyetlen részbeni szerencse, hogy a nyolcvanas évek végefelé nagynehezen, barátja, Mérai Tibor unszolására egy kis könyvben megírta 1956-os élményeit, miután Torontóban már egy francia kiadó számára lejegyezte egykori börtöntársa, Kopácsi Sándor emlékeit. Persze ettől sem lettem sokkal okosabb, annál is kevésbé, mert a háború alatti ellenállást (a sajátját) néhány semmitmondó frázissal elintézte.
Mit tudok én? Annyit, hogy apja, az okos és relatíve tehetős vidéki ügyvéd 1938-ban, húszéves korában elküldte tanulni Párizsba, a Sorbonne-ra, elsősorban azért, mert ott nagyobb biztonságban gondolta, mint a rohamosan fasizálódó Magyarországon. (Ha relatíve tehetős lennék, és lenne fiam, ma én is ezt tenném.) Csakhogy, és ezt Henrik nagyapa nem láthatta előre, a németek 1940-ben lerohanták Franciaországot, bevonultak Párizsba, és egy kétszeresen hátrányos helyzetű diáknak (először is mert zsidó, másodszor pedig mert külföldi) ezzel véget is értek a felsőfokú tanulmányai. Apám ettől kezdve félig vagy egészen illegalitásban volt kénytelen élni, méghozzá lent Délen, a németek által el nem foglalt Vichy-féle francia bábállamban. Annyit maga is elárult, hogy Párizsból biciklivel és vonaton menekült a lehető legdélebbre, Cannes-ba, ahol egy Auberge de Jeunesse-ben, afféle korabeli ifjúsági szállón húzta meg magát. Nem meglepő módon magafajta menekült fiatalok társaságában. Persze az ott bujkáló zsidók egy része hamar kommunistává vált, részben mert 1941 után egyedül a francia kommunista párt törődött valamennyire velük, másrészt pedig, mert eleve azok voltak, s ezért (is) kellett menekülniük a németek elől.
Családi elbeszélésekből tudtam azt is, hogy ott ismerkedett meg osztrák feleségével, Berthe-tel, Annie nővérem anyjával, akit magam is jól ismertem a hatvanas-hetvenes évekből, amikor párszor Bécsben jártam, ahol mindig ő látott vendégül. Azt is tudtam, hogy 1943 nyaráig, Szicília szövetséges megszállásáig nem nagyon üldözték a zsidókat Franciaország úgynevezett „szabad” övezetében, amikor is a német csapatok (és a Gestapo) megszállta a déli országrészt is. Apámék végül Lyonban szabadultak fel, 1944 szeptemberében, de előtte még a féléves lányukkal különféle veszélyes kalandokat éltek át a Gestapo elől bujkálva. Bár apám már az illegalitásban részt vett a kommunista ellenállási mozgalomban (igazolványokat hamisított és állítólag rövidebb távokon valamiféle pisztolyokat is szállított a fegyveres felkelőknek a kommunisták megbízásából), Lyonban lett kommunista újságíró, majd Párizsban folytatta, és végül Lukács György ellentmondást nem tűrő meghívására tért haza a családjával 1947-ben, hogy a Szabad Népnél folytassa. Mindez édeskevés, legfeljebb hívószavak, nem pedig igaz történet, ami bizonyosan jóval bonyolultabb és érdekesebb ennél. Csakhogy többet, bármennyire erőszakoskodtam is, nem bírtam kihúzni belőle.
Aztán hosszú évek után tavaly kezdtem ismét élénkebben érdeklődni apám – elsősorban elképzelt – háborús kalandjai iránt, mert születésének századik évfordulójára szerettem volna egy kis hírverést csapni körülötte és főleg a művei körül. Valójában csak egyszer nyílt meg előttem, s volt hajlandó a gyerekkoráról beszélni, akkor sem személyesen, hanem egy Görögországból Párizsba, nekem címzett levelében, vagyis inkább levélfolyamában. Akkor rendetlenkedett a szíve (ő azt hitte, szívroham), és talán úgy érezte, hogy a halála előtt gyorsan meg kellene nyílnia. De aztán még vagy negyed évszázadot élt, és soha nem tért vissza ezekre az emlékeire. Én meg az utóbbi harmincvalahány év költözködései közben valahol, egy doboz mélyén elkevertem ezeket a leveleket, amelyekről csak halvány emlékeim maradtak, vagyis hogy milyen őszintén viccesek voltak, s hogy milyen elnézéssel írt például korabeli leventeoktatójukról, aki pedig nemigen szívelte a keze alá került berettyóújfalusi zsidó gyerekeket, így persze apámat sem.
A legjobban persze azt sajnálom, hogy nemigen beszélt nagyanyámról, akit 1944-ben elhurcoltak és megöltek Auschwitzban, pedig tudom, hogy mennyire imádta, mennyire hiányzott neki azután. Azt is sejtem – de csak sejtem –, hogy magában talán az apját, a nagyapámat vádolta, hogy ő miért jött vissza a deportálásból, s miért csak a két fiát volt képes megmenteni, s az anyjukat miért nem. De apám a maga módján szemérmes volt, a személyes érzéseiről csak tréfálkozva volt képes beszélni, s máig úgy érzem, hogy valami titkokat – családiakat és talán politikaiakat is – magával vitt a nemlétező sírjába, s azt hiszem, ma már senki sincs az élők sorában, aki mindezekről némi felvilágosítással tudna nekem szolgálni.
Amikor 1990-ben, a rendszerváltás után egykori újságíró kollégáim hívására és kíváncsiságtól vezérelve, no meg hogy magam is aktívan részt vehessek az akkori, eleinte nagyon is vonzónak tűnő változásokban, hazadisszidáltam, néhányszor ellátogattam egy bizonyos Babi nénihez az Oktogonra, aki mesélni akart berettyóújfalusi gyerekkoráról, s az apámról, de valahogy ellinkeskedtem a dolgot, nem igazán jegyzeteltem, gondolván, hogy lesz még erre bőven idő – de aztán Babi néni is meghalt, minden külön értesítés helyett. Én meg itt maradtam hülyén, tele kérdésekkel. Persze mindezért elsősorban magamat kell okolnom, miért nem voltam előrelátóbb, de hibásak a németek is, miért irtották ki a legtöbb apai ágú rokonunkat, persze hathatós magyar segítséggel.
Ha családi emlékeink nem is nagyon maradtak – esetleg néhány régi fotó –, a francia ellenállásnak óriási irodalma van. Igaz, talán mégis szegényesebb, mint az ember elsőre gondolná. Olvastam ugyan egy-két utólagos elbeszélést, például az úgynevezett „Vörös zenekar” párizsi hőstetteiről (egyik vezetőjüket, a lengyel származású Raisky bácsit magam is ismertem a nyolcvanas években). Csakhogy ezek (is) nagyrészt kommunisták voltak, ezért de Gaulle alatt jobban tették, ha nem nagyon ugrálnak. (Emlékszem, az apám első állampolgársági kérelmét, amit a korabeli miniszterelnök, Michel Debré is támogatott, a hatvanas évek végén azért utasították el, mert nevetséges módon a DST, a francia elhárítás őrzött róla egy 1947-es keltezésű dossziét, amelyben, mint kémgyanús kelet-európai kommunistáról emlékeznek meg róla. Úgy látszik, mit sem számított akkor, hogy 1956 után Kádár börtönében ült ellenforradalmi összeesküvés miatt elítélve, s aztán menekültként 1964-ben az ország másodszor is befogadta.)
Aztán Fejtő Feri bácsi közbenjárására 1956 negyvenedik évfordulóján Jacques Chirac köztársasági elnök – állítólagos forradalmi tetteiért – átadta apámnak a Becsületrendet, de ő sem emlékezett meg az öreg ellenálló, antifasiszta múltjáról, amely, úgy tűnik, addigra végleg a múlt homályába veszett.
Van még egy epizód, amelyről szólnom kell. Amikor apámat 1957. január 20-a hajnalán, 39. születésnapján elvitte otthonról az ÁVO, a Fő utcai börtönben hosszú hónapokig azzal szórakoztatták, hogy napi nyolc órában nap nap után újra és újra le kellett írnia az önéletrajzát, mégpedig a lehető legrészletesebben, mindenekelőtt azért – és ezt nem is nagyon titkolták –, hogy részben adja fel a feltételezett (és esetleg valódi) tettestársait, és persze azért is, hogy elbeszélésében találjanak valamiféle fogódzót az ő későbbi elítéléséhez is. Bár céljaik közül csak az utóbbit koronázta némi siker, azt apám a harminc évvel későbbi visszaemlékezéseiben megírta, hogy Szegedi fedőnevű kihallgatótisztje akasztással is megfenyegette, méghozzá egy háború alatti állítólagos tettéért.
Hogy az ávós tiszt fenyegetőzött, abban semmi meglepő nincs, részben rettegésben kellett tartani a többnyire tökártatlan rabokat, elsősorban az intellektüelleket, a történetet pedig természetesen apám egyik önéletrajzából kerekítették ellene fordítható kapitális bűnüggyé. A dolog Cannes-ban történt. Mint már mondtam, abban az ifjúsági szállóban, ahol az apám végül meghúzta magát, más kelet-európai menekültek is bujkáltak, például egy román-osztrák házaspár, amelynek tagjai mindketten a kommunista internacionálé kipróbált káderei voltak, akik már a harmincas években Franciaországba menekültek Hitler, az Anschluss, illetve a román rendőrség zaklatásai elől. Nos, ez a román férfi egyszer az illegális francia kommunista párttól azt a végtelenül ostoba feladatot kapta, hogy a megszállt övezetbe, sőt a megszállt Belgiumba csempésszen vonaton valami pisztolyokat az ellenállás egy ottani sejtjének. El lehet képzelni, milyen ellenőrzések voltak akkoriban a vonatokon, s hogy egy hamis papírokkal rendelkező, franciául durva kelet-európai akcentussal beszélő zsidó román kommunista ellenálló hogyan csúszhatott át ezeken. Hát sehogy. A pasit a lille-i Gestapo le is kapcsolta, súlyosan vallatták, s a kínzásokba bele is halt. Így maradt egyedül a felesége, Berthe, akitől azután a nővérem született. Nos, ezt a szörnyűségességében is romantikus történetet akarta Szegedi elvtárs a halálos ítéletig színezgetni, csak hogy apámat jobb belátásra, és „őszinte, feltáró” vallomásra bírja, már ami az 1956-os bűntársainak kilétét illeti. Aztán egy szép napon, minden különösebb terhelő vallomás megtétele nélkül egyszer csak váratlanul abbamaradt apám ezirányú ijesztgetése és kínzása. Valószínűleg addigra fentről megérkeztek az ítéletek, s nem volt már szükség további vádlottakra. Ez Déry Tibor áprilisi vagy május eleji lecsukása után történhetett: addigra úgy látszik, eldöntötték, hogy az úgynevezett „nagy írópernek” négy vádlottja lesz: Déry, Háy Gyula, Zelk Zoltán és Tardos Tibor, méghozzá ebben a sorrendben. Talán már azt is tudták, hogy az elsőrendű vádlottra kilenc, a másodrendűre négy és fél, a harmadrendűre három, apámra, a negyedrendűre pedig másfél év börtönbüntetést szabnak majd ki. A haverjait, Sarkadit, Kuczkát, Szeberényt csak szilenciummal sújtották, a szabadságukat nem, csak a megélhetésüket igyekeztek elvenni. (Hirtelen megint kezd áthallásos lenni ez a történet.)
Persze a börtön előtt én még túl kicsi voltam, három éves, de nálunk a történelem még utána is sokáig tabutéma maradt. Nem is annyira a történelem, hanem abban az apám szerepe. A harmincadik évfordulóig, 1986-ig nem is olvastam, hogy mit mondott pontosan az apám 1956 júniusában az ominózus Petői köri sajtóvitában, nemigen tudtam, hogy mikor és hogyan zárták ki ezért pár héttel később a pártból. De hiába ismertem akkor már évtizedek óta Mérai Tibort és Kende Pétert, szinte semmit sem tudtam az Írószövetség tagjainak és a Szabad Nép munkatársainak jóval korábbi Nagy Imre melletti kiállásáról (Rákosi Mátyás ellenében), s arról sem sokat, hogyan rúgták ki aztán őket és apámat a párt központi napilapjától. Ami keveset tudok, azt sem egyenesen tőlük hallottam, sokkal inkább olvastam, nem is feltétlenül nagy példányszámú könyvekben, sokkal inkább a szamizdatban vagy a valaha létezett 56-os Intézet némelyik kiadványában. Most pedig az az érzésem, hogy a történelemnek ezen nemrég még hősiesnek hirdetett fejezete, valamint annak előzményei és utórezgései fölé ismét áthatolhatatlannak gondolt állami ólomernyőt akarnak emelni, isten tudja milyen célból. Talán csak azért, nehogy a következő generációk is megtudják, hogy nem Orbán Viktorral kezdődött a rendszerváltás, s hogy voltak ennek a nagyobb szabadságra törekvő mozgalomnak egykorvolt kommunista vagy baloldali előfutárai is. Esetleg olyanok is, akik annyira fiatalok voltak akkoriban, hogy a mai hatalom pechére még ma is élnek, s máig sem heverték ki szabadságvágyukat, illetve hogy – ne adj isten – követőik is lehetnek, akik az ő relatív hősiességükből merítenének ma is erőt.
Tardos János