A pelenka-gate-tel terhelt magyar országimázs és annak élén álló, otthonkás nagyasszonya őszintén hálás lehet az országgyűlési fúvószenekarnak. Ha csak egy kicsit is, de bekukkantottunk Európába.

A liberálisnak semmi se jó, a liberális mindent fikáz, sőt, már – ahogy a pestisracok.hu-tól megtudtuk, a helyes írásmód: liberrált. Hogy cáfoljuk a propaganda terjesztette badarságokat, íme: pozitív példával szolgálunk, mégpedig abból az országból, ahol amúgy ki kell kaparni a betömött kátyút és 5 millió adóforintból kell védeni egy tönkre ment bicikli utat, nehogy néhányan még megjavítsák.

De előbb tegyük helyre a pelenka-gate-ként elhíresült Orbán Ráhel akciót. A probléma nem elsősorban azzal van, hogy Orbán Ráhel egy bunkó paraszt, akinek semmiféle problémát nem okoz a szaros pelenkákat akkurátusan kihelyezni az út szélére. Ezzel számoljon el maga, tisztel anyukája és apukája, aki nem tanította meg a tisztességes viselkedés minimumára sem. Vagy esetleg apuka, aki elhitette vele – igaz, ehhez adóforintok milliárdjaira volt szükség -, hogy az ő szeme fénye, férjestül, bármit, de tényleg, bármit megtehet büntetlenül.

Azonban Orbán Ráhel ma a magyar turisztika első embere. Helyzetét pedig, ahova kedves apukája repítette, azzal magyarázták eddig, hogy mennyire felkészült, érett, nagy tudású a szakterületen. Hát, most az egész világ látta, mi áll a bizonyítványában.

És még ahhoz sem volt elég gerince, sem a családnak, sem a lánykának, hogy utóbb bocsánatot kérjen.

De legyen elég ennyi a magyar brand rombolásából – hisz itt az példa: építeni is lehet.

A parlament előtt letisztított, csupasz flaszteren csütörtök délelőtt játszani kezdett az országgyűlés katonazenekara. A rézes banda a szokásos katonaindulókkal untatta a turistákat, akik az unásig ismert repertoárt nem is igazán díjazták különösebb érdeklődéssel. Mígnem:

Igen, ez a Csillagok háborúja, abból is a birodalmi főtéma.

De akadt más is a kottában:

Természetesen a lázadók sem maradhattak ki.

Ahogy olvasónk felvételén látszik, a turisták ezt már igazán élvezték. Minket pedig sokkhatásként ért, hogy Kövér László házában ilyet lehet.

A helyzet ugyanis úgy áll, hogy a tekintélyt némi humor, önirónia nem rombolja, sőt, egyenesen építené. Ahogy egy-két, értő kézzel és szájjal előadott, de a helyzethez nem illő zenedarab. Ettől a Kossuth tér nem vált gúny tárgyává, inkább kedvesebb, befogadóbb lett, ahol néhány tucat turistának a kötelező áhítat szájtátisága mellé némi mosoly is került az arcára.

Hálásak vagyunk a zenekarnak – de ha ezért Kövér Lászlót kell személyesen megdicsérnünk, hát nem vagyunk restek, megtesszük azt is –, hogy, ha csak korlátozott mértékben is, de tényleg öregbítették Magyarország jó hírnevét.

Nagyon ráfér.