Dombi Gábor történész előadását hallgattam meg vagy harmincadmagammal, idős zsidó nénikkel és bácsikkal, köztük egykori kitelepítettekkel. De ha nem is, mindenesetre kortársakkal.
Érdekes, ugye? Hazajön az ember az 1944-es deportálásból vagy valahogy túléli a dolgot Pesten, többnyire a gettóban vagy hamis papírokkal bujkálva, a nyilasoktól gyötörten. Aztán eljön a szép új világ, kiépül egy új, ellenkező előjelű diktatúra, és aztán ez meg kitelepíti? Hát hogy van ez?
Nos, a kitelepítés nem elsősorban a zsidókra vonatkozott, hanem az osztályellenségre, legalábbis elvileg. Másrészt pedig – 1951-et írunk – szétbombázták a fővárost, és sokan, köztük rendőrök, ávósok, az új hatalom tisztségviselői vidékről Pestre áramlanak, ahol lakáshiány van, és akkor valakinek támad egy ragyogó ötlete:
telepítsük ki a burzsujokat, majd lesz itt elég lakás.
Dombi szerint voltak nagyratörő tervek is, több mint egymillió kitelepítendőről szólók, de ezt a reálisabb felfogásúak, például Gerő Ernő vagy Mező Imre megvétózzák, marad 17 ezer osztályellenség, listába szedve.
Őket sem lehet egyetlen éjszaka, rajtaütésszerűen elzavarni a Hortobágyra.
- Először is, mert nincs annyi teherautó, vonat, lovasszekér, és nincs is hová.
- Másodszor mindenkinek van rokona az ávónál, a rendőrségen, az államigazgatásban, sokaknak elévülhetetlen érdemeik vannak: antifasiszta hős, kommunista érzelmű, országosan ismert művész vagy bármi más.
Hivatkozni mindig lehet valamire, beadványt írni, mentességet kérni. Sőt, vissza is lehet kéredzkedni vidékről, ami ugyan nem sokaknak sikerül, de azért némelyeknek mégis.
Végül 15 700 embert telepítenek ki,
és ez mindenkinek tragédia volt, aki belekerült a szórásba: zsidónak és kereszténynek, osztályellenségnek és meggyőződéses kommunistának.
Dombi megpróbálta számba venni, ki mindenki lehetett közöttük zsidó. Vallásos vagy nem, kikeresztelkedett vagy sem. Ebben segítségére volt néhány dolog: a kitelepítettek családneve, keresztneve, születési helye, anyja neve, valamint egy háború előtti ingatlan-összeírás (amelynek során kötelezően önkéntes módon be kellett diktálni a hatóságnak, hogy az illető zsidónak minősült-e vagy sem). Azt már említettem, hogy az egyik – be nem vallott – cél éppen az volt, hogy az újonnan Pestre érkezett vagy a háború alatt kibombázott kádereknek vagy egyéb rendszerkomform embereknek végre legyen kényelmes vagy kevésbé kényelmes lakásuk.
Persze az osztályidegenek, háború előtti gyárosok – már aki túlélte és itthon maradt – nem putrikban laktak, az ő lakásaik csábító díjnak számítottak. Persze nem volt elég őket deportálni, mert lehettek például kibombázott, Erdélyből, Felvidékről áttelepült társbérlőik is, úgyhogy azoknak is menniük kellett.
Aztán ott van az örökös bürokratikus slendriánság, a névelírás, címelírás, és a hazánkra mindenkor oly jellemző jóindulatú, ám tökéletesen megbízható névtelen bejelentés is. Éjjelente köhög a szomszéd, ugat a kutyája, vagy csak egyszer csúnyán nézett ránk: jelentjük az illetékes hatóságnak. És legyünk megértőek: egyetlen, mégoly lelkiismeretes, szorgos hivatal sem képes egyszerre 17 ezer delikvensnek utánanézni, és ahol fűrészelnek, ott repül a forgács is.
Végeredményben a kitelepítettek nagyobb része
nem is a rendszer vélt vagy valós ellensége volt.
Dombi számos példát is említett. Kisembereket, kispolgárokat, sőt, melósokat is, rég tönkrement egzisztenciákat, rengeteg öreg, beteg embert, akiket inkább zsidó szeretetotthonba kellett volna küldeni, nem az Alföld névtelen falvaiba, kisvárosokba, tanyákra, ahol semmi esélyük sem volt túlélni vagy akár csak csendben meghalni sem.
Egy részük vallásos volt, ők elkerültek olyan helyre, ahol nemhogy kóser, de másmilyen ételhez sem igen jutottak, egy más részük keresztény, falból vagy meggyőződéssel, de sokan kommunistának, az új rendszer hívének vallották magukat (főleg, ha ettől elnézőbb elbánást remélhettek).
Éjjel jött az ávó, a családfő vihetett – ággyal együtt – ötszáz kilót, a családtagok fejenként 250-et. A holmikat felrakták a pótkocsira, az embereket az első platóra, és irány a vasútállomás, a pályaudvar. A lakás pedig felszabadult.
Nem csak a nagypolgárú, komolyabb belmagasságú, belvárosi lakások, és nem is csak a budai villák (azokba a magasabb rangú pártfunkcionáriusok fészkelték be magukat). Hanem
erzsébetvárosi, hátsó udvarra néző szoba-konyhák is,
ha éppen azt nézte ki magának valaki (alacsonyabb beosztású, vidékről a fővárosba vezényelt rendőr, katona, ávós, vagy egy titkárnő a pártközpontból).
A sok félreértés bejelentése, reménybeli orvoslása érdekében a pórul járt szerencsétlenek azután – már kitelepítési helyükről – kérvényeket küldözgettek a belügyminiszternek, a kerületi párttitkárnak, Rákosi elvtársnak. Mindezeket a többé-kevésbé emelkedett stílű leveleket egy rendkívül jóindulatú rendőrtiszt kapta kézhez mérlegelés, elbírálás végett: Szilágyi Ferenc rendőrhadnagy, aki – nyilván hosszas és felelősségteljes megfontolás után – kivétel nélkül minden kérést, reklamációt kivételezésmentesen elutasított. Persze ez nem azt jelenti, hogy senki sem került vissza idő előtt a deportálásból, kitelepítésből. De nem ezen az úton. Hanem a különféle kapcsolatai révén.
Olyan is akadt, nem is egy, aki saját apját jelentette fel
újólag, miközben leszögezte, hogy ő milyen nagy és jelentős kommunista, ifjú kommunista, országos hírű humorista (bár a szervek humorérzéke akkor sem volt éppen a topon).
Az 1951 nyarán elrendelt és végrehajtott kitelepítés intézményét 1953 nyarán-őszén Nagy Imre frissen kinevezett miniszterelnök törölte el. Ekkor általános amnesztiát rendelt el a kitelepítésekre, de ez nem azt jelentette, hogy a 15 700 ember visszatérhetett Budapestre. Még kevésbé azt, hogy bárki is visszakapta időközben elkobzott vagy államosított lakását. Bár az is igaz – mondta Dombi Gábor –, hogy aki viszont önhatalmúlag visszaszivárgott, azt már nem üldözték, nem zavarták vissza vidékre. Ennyi slendriánság akkor már belefért.
Dombi nevelőapját is kitelepítették, s a hallgatóságban helyet foglaló egyik hölgy családját is. Ő és a nővére 1951-ben középiskolások voltak, de mint kitelepített osztályidegenek – holokauszttúlélő pesti kispolgárok – nem tanulhattak tovább, csak jóval később, estin.
Így nézett ki 1951-ben, 1953-ban a népi demokrácia – vagyis a proletárdiktatúra –, és ez manapság talán már csak annyira érdekes, hogy részben a seggünket a földhöz verhetjük, hogy nekünk már mennyire jó életünk van, részben pedig, ha előrelátóbbak vagyunk, vethetünk egy pillantást a közelebbi vagy távolabbi jövőnkre is. Már akinek szép, központi fekvésű vagy hegyvidéki lakása van. Mert onnan már csak egy lépés, hogy ismét a nép ellenségeivé váljunk.
Tardos János