A magyar országgyűlés házmesterlelkű házelnöke elment beszédet mondani Szerencsre, a 25. Országos Tárogatós Találkozóra, és annyi hátborzongató hülyeséget hordott össze, hogy egyéni rekordot döntött.
Itt most csak külön a rendezvény ürügyéül szolgáló hangszerről mondottakra térnék ki, mert az élet rövid a többihez. Kövér ti. azt hangoztatta, hogy
- A tárogató hangja “a magyar jellem egyik legszebb virágzása”.
- Ő maga “szabadulásunk, megmenekülésünk, üdvözülésünk fényes pontját” is érzi felcsillanni a dallamokban.
- A szerinte ezer éve a magyarsággal együtt élő tárogató ezért a kedvenc hangszerünk.
A magyar jellem virágzásához és az üdvözülésünk fényes pontjához nehéz bármit hozzátenni (csakúgy mint az e beszéd többi részében fejtegetett sorvadó európai lélekhez), ezeknek nincs referenciájuk a létező világban. De az az 1000 év. Ugyanis rövid kutakodással kideríthető, hogy
a világon semmilyen bizonyíték nincs rá, sőt semmi nem is utal arra, hogy a tárogatót ismerték volna az 1000 évvel ezelőtti magyarok.
Maga a szó (a tárogató) a XVI. században jelenik meg, de a hangszer bizonyíthatóan csak a XVII. század végén. Akkor töröksípnak nevezik, ami igen valószínűtlenné teszi, hogy a korábbi tárogató azonos lett volna vele (különben miért nevezték volna újra egy másik népről).
A töröksíp egy kettős nádnyelves fúvós hangszer, a perzsa zurna leszármazottja. Perzsia X. századi iszlamizációja után terjed el az egész Közel-Keleten, az arabok és a törökök is átveszik. Az oszmán hódítással a középkor végén jelenik meg szerte a Balkánon, a bolgárok, szerbek, románok körében is népi hangszer a kora újkorban.
Magyarországra csak a török kor végén érkezik, kb. 650 évvel azután, hogy Kövér szerint “a magyarsággal él”. A Rákóczi-felkelés terjeszti el, a XVIII. században az egész országban népszerű szórakoztatóipari eszköz lesz az eredetileg katonai hangszerből. Természetesen elsősorban cigányok fújják, a korban ők fő zenei szolgáltatók.
A mai tárogató ráadásul nem is azonos a korábbival, mert a XIX. század végén egy német hangszerkészítő német billentyűzet tesz az akkorra divatjamúlt hangszerre, valamint egynyelvessé alakítja, amitől a hangzása is teljesen megváltozik.
Nem teljesen világos, mi van ilyenkor a magyar jellem fényes virágzásával.
A tárogató tehát nemcsak nem él velünk 1000 éve (még akkor sem, ha a mai magyarság ősei már itt éltek volna akkor, és nem XVIII-XIX. századi bevándorlók utóda lenne túlnyomó többségünk, mint valójában), de világosan mutatja a kultúrák egymásra hatását is.
- A tárogató átlépte a népek, nemzetek és országok határait, nem érdekelte, kinél van a politikai hatalom.
- Még csak az sem, hogy a használója milyen nyelven beszél: amikor fújja, úgyse tud beszélni.
- És ezt nevezte ki a NER 2015-ben hungarikumnak. Tulajdonképpen igazuk is van, mert minden hungarikum ilyen: más kultúrákból átvett dolgok némileg módosított és széles körben elterjedt verziói.
A tárogatónál internacionalistább és kozmopolitább hangszert elképzelni is nehéz. Tulajdonképpen globalistának is nevezhető, mert közeli rokona, a zurna egy másik változata angolkürt néven került be a szimfonikus zenekarba, bár az angolokhoz nincs köze, egy francia szó torzulásából ered a neve.
Kövér a tárogató példáján akarta illusztrálni a népek egyediségét, és indokolni a nemzetállamok létjogosultságát, de ez nagyon nem sikerült.
Hiába gyártott alternatív történelmet, és próbálta eltolni a tárogató magyarországi megjelenését 650 évvel korábbra, a hangszer története valójában azt mutatja, mennyire nem állanak külön egymástól a népek, nemzetek és kultúrák.
A tárogató történetében megjelennek perzsák, arabok, törökök, bolgárok, szerbek, románok és cigányok, közük van hozzá a németeknek és a franciáknak is. Kövér László csak felhúzott ablakkal merne ennyi etnikum mellett elhajtani.
Nehogy felvilágosítja valaki szegényt, mert azonnal visszavonja a kedvenc hangszer minősítést. Még lehet, hogy külön be is tiltatná ezt a globalista, internacionalista, kozmopolita szörnyűséget.