Szent István megropogtatta a csontjait, és amikor egy pillanatig senki sem nézett oda, leugrott a talapzatról. Gyorsan megmozgatta elmacskásodott tagjait és fiatalos lendülettel elvegyült a forgatagban. Így augusztus huszadika táján szeretett minden évben körülnézni az országban, hogy a saját szemével lássa, mi is megy a honban.
A belváros felé indult volna, de akkor hirtelen rájött a szükség. Hiszen a király is csak emberből van – még ha éppen szobor is –, és akadnak helyek, ahová közismerten a király is gyalog jár.
Talált egy lakájos budit, lekuporodott a deszkára, a fejé előrebillentette, nehogy a korona beleakadjon a szemöldökfába. Üldögélt hát, a lábát lógázta és már majdnem unatkozni kezdett, amikor meglátta, hogy gondos kezek odakészítettek mindenféle papírt, ami felettébb hasznos tud itt lenni. Valami újságféle lehetett. Nagy lapok, kettétépve, annyit tudott elolvasni, hogy ..agyar Hirlap. Valami őszfejű ember arról beszélt, hogy a bevándorlók más színűek és genetikailag képtelenek beilleszkedni. Szent István nem ismerte ugyan pontosan a genetika szó jelentését – de azt azért hála latinos műveltéségnek sejtette, hogy valami születéssel kapcsolatos dolog lehet benne. És azt azért tudta,
a születés egy dolog, a másik, hogy mit tanulunk.
Ez utóbbit ő elég fontosnak tartotta, építtetett is iskolákat. Templomokat. Gondolta, meg is kérdezi majd, hogy az iskola az fontos-e még, mert akkor ez a gene…izé is megoldódhat. Volt ott még pár sor a papíron a cigányokról is, akik képtelenek beilleszkedni. István bólogatott, valóban a beilleszkedés nehéz. Neki is egypár honfitársát kerékbe kellett töretnie, vagy éppen négyfelé vágatni, hogy ezzel is erősítse az integrációt. És még utána s, haj mennyi baja volt a magyarjaival.
Annyit hüvelyezett ki, hogy a cigányok kb. most ugyanabban a helyzetben vannak, mint az ő idejében az ő népe. Valóban, a sokféle emberből nehéz nemzetet kovácsolni, különösen, ha mindig akadnak kerékkötők, pogányok és a chemtrail hívei.
István különösen a CÖF-ösökre haragudott, mert szerinte ezek a barbárok beépített ügynökei, akik legszivesebben Etelközben tartanák teljes pogányságban a népet. Ha ifjú Lomniczi Zoltán csak az eszébe jutott, kirázta a hideg. Toleráns volt ugyan, de egy pontot túl csak a bakóra volt képes gondolni.
Aztán rendeltetése szerint felhasználta az ív …agyar Hírlapot, felrángatta legfenségesebb nadrágját, megigazította a koronáját és becsapta maga mögött a budiajtót. Kicsit zavarta, hogy nem tudott kezet mosni, de erre való alkalmatosságot sehol sem talált, füstölgött is magában, hogy micsoda ázsiai népek élnek itt még mindig.
Ment tehát a város felé, amúgy koronásan, amikor egy taxi fékezett mellette, és a letekert ablakon egy dagadt, izzadt, trikós alatvaló nézett ki. Hegyesen kiköpte éppen uralkodója elé a szotyihéjat és valami olyasmit vartyogott, hogy fünfhundred juro tu menekült kemp.
– Na jössz, füstös képű, vagy itthagylak? – ordított rá az alattvaló, aki pedig valószínűleg nem is volt udvarképes.
Szent István éppen válaszolt volna neki, csak azon gondolkodot, hogy latinul vagy görögül tegye-e ezt meg, amikor az izzadt ember még egy héjat köpött a lába elé és így folytatta:
– Baszkikám, ne válaszolj, büdös nigger. Tudom, hogy meg akartad az anyámat erőszakolni. Hát hogy nézel ki azzal a buzi smukkal a fejeden? Kapj már észhez, ez itt Európa, itt civilizáció van. Ne hozd nekem ide az eboládat meg az édszedet, te mohamedán terrorista. Ha nincs ötszát euród, akkor bandukoljál csak a meneküttáborhoz gyalog, amíg csak bírsz. Aztán, el ne vedd a munkámat köcsög feka, mert véged. Ez itt kultúrország.
Tiszteld a kulturánkat vagy elvágom a nyakad, szaroskám
– ezzel gázt adott és továbbhajtott.
István elmosolyodott. Micsoda egy rendes alattvaló. Ugyan egyetlenegy szót sem értett a szózuhatagból, de a hagsúlyokból arra következtetett, hogy jobbágya elégedett az élettel, az új hazával. Bandukolt hát tovább, amikor megállította egy fiatalember.
– Bantukám, adok két ezrest azért a mókás dologért a fejeden. Neked úgyse kell, mert leszel visszatoloncolva Afrikába. Nekem meg jó lenne a gyereknek a jelmezbálra. Na adod, vagy leverjem róla?
– Ó, kedves szolgám, kérésedet megfontoljuk, de inkább azeránt érdeklődnénk, melyik út megyen itt Budára?
– Budára, te bokszos képű? Tudod hova mész te? Bicskére, aztán onnan majd mehetsz tovább osztrákba, vagy németbe. Leszel te kukás vagy kazánfűtő, ahogy elnézlek, te civilizálatlan faszfej. De még így is jobb lesz, mint a dzsungelben a fán, ahol addig éltél. Úgyhogy becsüld meg magad.
– Óh, a germán törzsek régi szövetségeseink. De most elbocsájtunk a színünk elől, de imádkozunk éretted is.
– Kapd be. Ne add oda a fejfedődet, ha még ezt is sajnálod azért a sok jóért, amit itt kapsz, te nyomorult. Ennyike. Pá.
István tovább bandukolt, elgondolkozva azon, hogy egynyelvű és egy kulturájú ország az gyenge, és még egy csomót is kötött a zsebkendője sarkára, hogy ne felejtse ezt elmondani Imrének, mert fontos.
Ekkor két puskás ember állt az útjába.
Valami paszportot követeltek rajta, továbbá megfenyegették, hogy kap három évet, mert nyilvánvalóan a kerítés megrongálásával érkezett ide, illegalice. Amúgy meg van itt már éppen elég, nincs szükség rá. Menjen vissza, ahonnan jött, nem kérünk a bevándorlókból, meg vagyunk értve.
– Ez itt a mi hazánk , keresztény ország, nem kellenek ide a teféle gyüttmentek– húzta ki magát a kis köpcös örmester, de sudárabb társa leintette és hozzátette: „Húzz el pajtás. Itt No máni. Vi hev Orbán.” És kiköpött.
Szent István először arra gondolt, hogy hozzászól ehhez a keresztény ország dologhoz, hogy ő ezt annak idején hogyan gondolta, mit szeretett volna, a Nyugatról is ejtett volna szót, meg az odatartozás jelentőségéről, Európáról, meg arról, hogy azt remélte, az most már a mi hazánk is lesz.
De aztán ránézett a kis határvadász koszos körmére, érezte az izzadsággal keveredő hagymaszagát és arra gondolt, hogy keletről nyugatra átvinni egy nemzetet nem két perc. Időt kell hagyni a népnek.
Így hát felkapta palástját, megfordult és sietve visszament a talapzatig. Visszamászott, még a tüzijátékot és az ünnepi szónoklatokat sem várta meg, pedig azokat nagyon szerette, különösen, amikor arról beszéltek, hogy ő Európához kapcsolta a népét. Újra királyi pózba vágta magát és arra gondolt, nem kellett volna mégis egy kicsit eröltetni a dolgot, hogy menjenek még nyugat felé.
Dési János