Február utolsó napjaiban a Magyar Zene Háza építési munkálatai az utolsó ütemhez értek: az épület szerkezetkész, a kivitelezők mostantól a belső terek kialakításán dolgoznak, és decemberre már ünnepélyes megnyitót terveznek. Az épület padlóburkolata alá most elhelyeztek egy időkapszulát, amelyet majd nagy csodálkozással lel meg az utókor. Ha a következő generációk rendelkeznek majd olyan eszközzel, amely képes pendrive-ot olvasni, akkor álmélkodva fedezhetnek fel az időkapszulában több klasszikus és kortárs zeneművet (többek között Haydn, Bartók, Kodály, valamint az Omega, Ákos, Cseh Tamás és a Tankcsapda szerzeményeit), az épület tervpályázatával és kivitelézésével kapcsolatos dokumentációt, és az építkezésról szóló sajtóhíreket. Ez utóbbihoz a Bors, a Metropol, a Magyar Nemzet és a Ripost cikkeiből készített válogatást az időkapszulát kiötlő lelkes kis csapat.
A jövő kutatói így sajátos képet kapnak a kétezres évek első évtizedeiről. Akkoriban – gondolják majd – csuda világ volt Magyarországon! Mindenki házasságban élt, gyermekeket nevelt, és ápolta a keresztény hagyományokat. A magyarok akkoriban – vélik az utódaink évszázadok múlva – nem hallgattak rapet vagy elektronikus zenét, klasszikus rockra buliztak, és a Magyar Nemzet volt a legszavahihetőbb lap, amit mindenki olvasott.
Ez a kis történet az időkapszulával apróságnak tűnik, de nem az első eset, hogy az ország jelenlegi vezetése évtizedekre előre próbálja meg átformálni, hogyan emlékezzen rá az utókor. Nem is volt olyan régen, mikor megjelent Rákay Philip könyve, a Szabadság tér 89 (az azonos címmel futó televízióműsor nyomán). A kétkötetes, rengeteg fényképpel ellátott könyv ugyan magánkiadásban látott napvilágot, mégis eljutott minden magyarországi iskolába tanévkezdő ajándékként. Ha valaha valaki komolyan vette, hogy ez tanítási segédanyag, akkor az ő diákjai Orbán Viktort, mint nemzeti hőst ismerhették meg, aki személyesen kergette el a megszálló szovjet seregeket, és kis csapata élén új alapokra helyezte a magyar demokráciát. Ha ezek a könyvek megmaradnak – márpedig megmaradnak, és nem is kis példányszámban -, néhány évtized múlva már forrásként is használhatja őket bárki. Ugyanez a helyzet a mostanában emlékművet kapott háborús bűnösökkel is. Vagy említhetnénk példaként a Digitális Irodalmi Akadémia esetét: Demeter Szilárd kezdeményezésére, a DIA tagjainak eddig perdöntő véleményét most nagyvonalúan kezelve posztumusz olyan szerzők művei is bekerültek javasoltként a halhatatlanok közé, akiknek munkássága ideológiai szempontból erősen kérdéses.
A most érvénybe lépett Nemzeti Alaptanterv is szépen követi ezt az ívet. Az, hogy irodalomból a kortárs szerzők felső tagozattól kezdve szinte nem kapnak teret, történelemből a politikatörténet messze túlhaladja a kultúrtörténetet, üzenet a következő generációnak. Mit fognak gondolni a jövő oktatáskutatói, amikor forrásokat keresnek a mostani korból: hőskor lesz vagy zsákutca, amit most élünk?
Itt az ideje, hogy sok és sokféle időkapszula készüljön. Könyvek, folyóiratok, online portálok jelenjenek meg, legyen tér, idő és hely azoknak, akik bizonyítani tudják: nem csak az van, ami látszik, és aminek mélyen beégetett, jól látható és még sokáig lüktető nyoma marad. Van itt más is: vannak olyanok, akik előre tekintenek, újat szeretnének létrehozni, élnek a technika és a kor adta lehetőségekkel, és úgy építenek a múltra, hogy nem leporolják, hanem alapnak tekintik, ahonnan tovább lehet lépni. Mert ami most zajlik, az történelemhamisítás – és nemcsak visszafelé, de előre nézve is.