A Stockholm-szindrómás ország

A Stockholm-szindrómás ország

A Stockholm-szindrómás ország

A 2022-es országgyűlési választás három tanulsága.

Még a városi levegő se tesz szabaddá

Az első: Budapesten kívül érdemben nincs ellenzék. Csak Szegeden és Pécsen tudtak nyerni egy-egy körzetet. Olyan városok fordultak át kormánypártivá, mint Dunaújváros vagy Miskolc.

Falun és kisvárosban meggyőző – sőt, egyenesen megdöbbentő – volt a Fidesz-fölény, ennek ellenére a választást az ellenzék nem a kistelepüléseken veszítette el, hanem a – magyar viszonylatban – nagyvárosokban. A megyeszékhelyeken sokkal szűkebben, mint országosan – és pláne mint falun – nyert ugyan a Fidesz, de ezeket a szavazóköröket hoznia kellett volna az ellenzéknek, ha kompenzálni akarja a kistelepülési hátrányát.

De nem tudta hozni, noha a kampány előtti közvéleménykutatások azt mutatták, hogy ugyan nem akkora, mint a kormányé falun, de a városokban meggyőző az ellenzék előnye. Ehhez képest vagy nem volt az, vagy ez megváltozott az utolsó néhány hétben, és a megyeszékhelyek lakosságának egy része nem ment el szavazni. Vagy egyenesen átállt a kormányhoz.

A város-falu ellentét Budapest-vidékké alakult.

A közvéleménykutatók újabb fekete napja

A megmondók és punditok a választás előtt a mérések alapján biztosra vették, hogy közel azonos méretű politikai oldalakról van szó, néhány százalék dönt ide vagy oda. Török Gábor például azt írta,

Kettéosztott ország, példátlan polarizáció. Az ellenzék egyetlen területen mérhető a Fideszhez: a szavazótáborok nagyságában.

Meg ezt:

El tudjuk-e képzelni, hogy 2018-hoz képest lényegesen kevesebb szavazatot kapjon az az ellenzék, amely 2018-ban már megközelítette a 2002-2006-os nem-Fidesz támogatottságot?

És kiderül, hogy nem, illetve igen. Mint az eredmény – főként a listás, az egyéni már ennek a folyománya – megmutatta, szó nincs arról, hogy közel azonos szavazótáborok, politikai oldalak lennének:

a Fidesznek csaknem egymillióval több szavazója van ma Magyarországon, mint az – egyesült – ellenzéknek.

Miközben a közvéleménykutatások ezt egyáltalán nem jelezték. Azt igen, hogy nyílik az olló, és nő a különbség, de azt már nem, hogy ekkorára. Jellemző, hogy az olyan kormánycégek, mint

  • a Nézőpont például 2,6 milliós Fidesz- és 2,3 milliós ellenzéki szavazatmennyiséget kalkulált;
  • a Századvég pedig mindössze 49% vs 45%-os Fidesz-ellenzék különbséget jelzett előre.

Ehhez képest a Fidesznek 52%-a és 2,7 millió szavazója lett, az ellenzéknek meg 35%-a és 1,8 millió szavazója. Ez drasztikus különbség, amire senki nem volt felkészülve. Ezúttal nem a Fideszt mérték túl, hanem az ellenzéket.

Ennek az lehet a magyarázata, hogy látták ugyan a kiugró Fidesz-előnyt és a növekvő kormánypárti fölényt, de betudták statisztikai ingadozásnak. A közvéleménykutatók elsősorban véleményt és tendenciákat tudnak mérni, a trendfordító események hatása metodikai okokból néhány hónapos késéssel jelenik meg eredményekben.

A választáson viszont azonnal.

  • Ez volt, illetve lehetett az oka, hogy nem tudták előre jelezni az önkormányzati választás eredményét 3 éve: a Borkai-ügy ugyan változást mutatott a nyers adatokban, de nem tudták, hogy ez valódi-e vagy csak a mintavétel következménye.
  • Ugyancsak nem lehetett látni, hogy Putyin ukrajnai háborúja döntő mértékben megváltoztatja az emberek szavazási preferenciáját.

A Stockholm-szindróma

Ráadásul ezúttal nem is pusztán az történt, hogy krízis idején a választók a biztonságot keresve az aktuális kormányt preferálták. Hanem inkább sűrű tömött sorokban meneteltek Putyin haverjának zászlaja alá. Orbántól remélve, hogy elintézi Moszkvában, hogy az őrült orosz nem lövi szét Magyarországot is, bennünket legalább nem támad meg, és – főként – nem zárja el a gázcsapot.

A Fidesz-tábor putyinizálódását világosan jelezték a kutatások (itt írtam róla), azonban azt nem látták (vagy nem közölték), hogy közben maga a torta is ekkorára nőtt. Illetve látták, csak nem hitték. Hogy a gázkérdés mennyire kiemelt jelentőségűvé vált Magyarországon, azt mindenki tudhatta, aki csak belehallgatott beszélgetésekbe vidéken, de azt senki nem gondolta, hogy ez ennyire egyértelműen és gyorsan megjelenik a szavazási preferenciákban is.

Ráadásul nem úgy, hogy az őrült, aki a kezében tartja a sorsukat, és rajta múlik, hogy megfagyunk-e a jövő télen, ellen – és haverja ellen szavaztak volna. Hanem éppen ellenkezőleg: rá.

Ezt Stockholm-szindrómának nevezi a pszichológiai irodalom. Ez az a különös jelenség, amikor a túszok szimpátiát éreznek rabtartóik iránt. Csak semmi olyan elhamarkodott cselekedet vagy kijelentés, vagy akár csak gondolat, ami esetleg arra készteti őket, hogy meghúzzák a ravaszt.

Az Orbánról szóló népszavazás – amit a Fidesz Gyurcsányról szólóvá akart alakítani – Putyinról szóló népszavazás lett, ahol a fontos kérdések az oroszokhoz, a háborúhoz és a gázhoz való viszony. Talán, egyszer, máskor kipróbálták volna az ellenzéket, de nem most, amikor a megélhetés volt veszélyben. Az ellenzék kormányképessége szenvedett csorbát, továbbá éppen Putyin-kérdésében adtak a választók számára rossz választ:

az ukrajnai háborúba való beavatkozás lebegtetésével a túszejtő hergelőinek tűntek.

“Nem szabad a hebrencs Márki-Zay odaengedi a kormányhoz. Orbán nagyobb eséllyel éri el Putyinnál, hogy ne fagyjunk meg.”

A választók komoly hányada számára világos volt, hogy április 3-án Putyin – és haverja – mellett vagy ellen kell állást foglalni. És mindenki állást is foglalt. Csak épp meghatározó hányad – a várakozások ellenére – mellette.

Nem a demokrácia, a jogállam vagy a korrupció volt a döntő faktor a választáson, hanem a háború és a gáz. Az emberek jelentős részét hidegen hagyta, mennyit lopnak, amíg őket nem hagyják hidegen.

Ezzel nem kalkulált senki. Aki pedig látta, az nem akart hinni a szemének.

Facebook Comments