A Moszkvába bekötött Orbán-rezsim zavaros és ellentmondásos álláspontjának interpretálását kesztyűbábokra, közpénzből kitartott propagandistákra bízzák. De (ezúttal is) sikerült?
A Biden-kabinetnek érdekében állt a háború kirobbanása, és aktívan részt is vett benne, vagyis az orosz-ukrán háború részben vagy egészben kiprovokált.
Ezt az egyik kormánypropagandista az egyik propagandalapban megjelent monstre interjúban abból vezeti le, hogy
A Washingtonból a közelmúltban tett harcias nyilatkozatok – így Biden elnök kijelentése, mely szerint Putyin „nem maradhat hatalmon”, Lloyd Austin védelmi miniszter megjegyzése, miszerint Oroszországot „meg kell gyengíteni”, és Nancy Pelosi képviselőházi elnök ígérete, miszerint az Egyesült Államok támogatni fogja Ukrajnát „a győzelemig” – lelkesítően hatnak az ukránokra a komoly anyagi támogatásokkal együtt, azonban kétséges a háború sikeressége.
Mindezzel több probléma is van. (Írhatnám azt is, hogy teljesen hazug.)
- Egyrészt Ukrajna függetlenségi háborújának sikere nemhogy kétséges volna, de már megtörtént. Moszkva inváziója Ukrajna elfoglalására kudarcot vallott, az ukrán szuverenitás megmaradt. A nyugati segítség eredményeképp az oroszoknak jelentős területekről is le kellett mondaniuk. Föladták Kijev, Szumi, Csernyihiv, Harkov, Mikolajev és Odessza elfoglalásának tervét, majd a már elfoglalt Herszont is.
- Másfelől pedig logikai bukfenc azzal indokolni, hogy Amerika provokálta ki Putyin kudarcos háborúját, hogy mit nyilatkoztak washingtoni kormánypolitikusok az invázió elindítása UTÁN.
Ilyen alapon a II. világháborút se Hitler (és Sztálin) indította, hanem a brit és a francia kormány 1939. szeptember 3-án. Addig csak lokális konfliktus volt, amelyben a gyengébb fél (a lengyel) kapitulációja várható volt (és utóbb be is következett).
A magyar kormány hivatalos álláspontja szerint Moszkva az agresszor, Ukrajna szuverenitását és területi integritását is tiszteletben kell tartani. Másfelől azt követelik, hogy legyen fegyverszünet, majd béketárgyalás, ami viszont az ellenkezőjét jelenti.
Ti. Kijev szuverenitása, de legalábbis területi integritása csorbát szenved, az agresszort pedig nem megbüntetik, hanem megjutalmazzák a tettéért.
Nem nehéz belátni, hogy hova vezetne majd ez a precedens az államközi viszonyokban.
A logikai bukfenc, az ok-okozat, az akció-reakció felcserélése, hogy a háború elindítására adott reakciót próbált a háború okaként prezentálni a fékezhetetlen agyvelejű propagandista, akit alkotmánybíróvá még nem mertek kinevezni, további indokot is talált az oroszok mentségére. Hogy ti.
Vlagyimir Putyin többször kijelentette, nem fogja hagyni, hogy a NATO kelet felé terjeszkedjen.
Azt már mind Putyin, mind a magyarországi kormánypropaganda elfelejti hozzátenni, hogy nem is “terjeszkedett” keletre. 2004 óta csak déli (Albánia, Horvátország, Montenegró, Macedónia) és északi (Finnország) államok csatlakoztak a szervezethez. A finnek is csak Moszkva hódító ukrajnai háborújának elindítása után, arra adott defenzív reakcióként. (És Putyin mégis hagyta.)
Ukrajna csatlakozása háromszor is felmerült, de sem 2008-ban (Putyin grúziai háborújakor), sem 2015-ben (egy évvel azután, hogy Putyin először támadta meg), sem 2023-ban (egy évvel azután, hogy Putyin másodszor támadta meg) nem kapott meghívót. Amit nem is kötelező elfogadni, és egyetlen tagállam is elegendő a megvétózásához.
Orbán pedig éppen most demonstrálja Svédországon, hogy mennyire elkötelezett Moszkva minden kívánságának teljesítésére, és ezzel a majdani, esetleges ukrán csatlakozás megakadályozására is.
Ukrajna NATO-tagságának megakadályozás kétségtelenül fontos szempont volt Putyin számára. De nem azért, mert valamiféle biztonsági fenyegetésnek tekintette volna Oroszország számára, hanem azért, mert a(z esetleges, nem valószínű, de legalábbis nem közeli) NATO-csatlakozással végképp elesett volna annak lehetősége, hogy az egykori gyarmatot valaha is visszahódítsa az moszkvaja impérija számára.
A propagandista (de legalábbis a szájába adott szöveg, mert neki a Központból szokták előírni, hogy mit nyilatkozzon), Amerika háborús uszítása bizonyítákának tekinti, hogy
nem engedélyezte a békekötést 2022 márciusában.
(A donbászi népirtás hazug legendájáig valamiért nem jut el.)
A moszkvai békefeltételek között azonban elfelejti megemlíteni Ukrajna konföderatív átalakítását (ti. hogy az oroszok uralta régiónak vétójoga lett volna a kijevi döntésekre), valamint a hadsereg leszerelését is. Az utóbbit nevezte Putyin demilitarizációnak, és jelölte ki a háború egyik céljának (a másik a denacifikáció, azaz bábkormány létrehozása volt).
Putyin a tervei szerinti békével úgy élte volna el a legfontosabb háborús célját, Ukrajna lefegyverzését, a későbbi hódítás számára való előkészítését, hogy nem került volna neki semmibe.
Az oroszok feltételei szerint kötött béke után egy majdani (bármilyen) kijevi kormány semmilyen Moszvából érkező utasításnak nem tudott volna ellenállni.
- Egyfelől azért, mert mert Donyeck és Luhanszk mindent megvétóz(ott volna).
- Másrészt meg azért, mert kitette volna az országot egy (újabb) orosz inváziónak, amit érdemi hadsereg hiányában nem tudott volna megakadályozni sem, nemhogy elrettenteni.
Az egyoldalú lefegyverzés, beleegyezés Ukrajna jogos biztonsági érdekeinek totális semmibevételébe győztes béke lett volna Putyin számára, és biztosította volna gyakorlati uralmat az ország egésze fölött.
Ugyanez volt a terve a 2021 karácsonyi ultimátummal Európa többi országa felé is. Eszerint a NATO-nak vissza kellene/kellett volna állítania az 1997-es status quót, azaz kivonulni az azóta felvett országokból, és kizárni őket a szervezetből. (Magyarországot is.)
1997 óta 15 kelet-európai kisállam tülekedett a NATO-ba, amerikai katonai-poltikai védőernyő alá egymás sarkát taposva, hogy
- leépíthessék a pénznyelő hadseregeiket;
- biztonságban legyenek egymástól;
- de főleg a Putyinnal újraéledő orosz fenyegetéstől.
Ha a NATO megadta volna magát az ultimátumnak, és kivonul Kelet-Európából, Moszkvának az egész régió az ölébe hullik. Gazdaságilag az olajon és a gázon keresztül kiszolgáltatottak, katonailag (lengyel kivétellel) jelentéktelenek még az Ukrajnában leszerepelt orosz hadsereg számára is.
Az ultimátumot a magyar kormány és propagandája méltányosnak és legitimnek tartja, Oroszország jogos biztonsági érdekeire tekintettel lévőnek. A washingtoni elutasítását pedig a háború kiprovokálása bizonyítékának.
Noha éppen a NATO-tagság jelenti a garanciát arra, hogy Kelet-Európa (benne Magyarországgal) nem kerül vissza az orosz impérijába. A másik az olaj- és gázfüggőség felszámolása, amit szinte egész Európa végrehajtott már, csak az Orbán-rezsim találja kifizetődőbbnek a Moszkvához való tartozást, mint a nyugati elkötelezettséget.
A háború jelenlegi patthelyzetével Ukrajna 20%-a ugyan elveszni látszik a nyugati civilizáció számára, de a maradék négyötöd (egyelőre) megmenekült, mint ahogy Kelet-Európa többi országa is.
Kivéve természetesen Magyarországot, amelyik máris úgy viselkedik, mintha az Orosz Föderáció szubjektuma volna, és egyenesen a Kremlből irányítanák.
Mintha Putyin győzött volna.