Tusnádfürdőn két dolog történt: egyfelől Orbán Viktor elismerte, nem teljesültek a tavalyi álmai, másrészt beismerte, hogy rezsimje a szabadságjogok korlátozásán alapuló pártállami autokrácia. 
A vereség beismerése persze burkoltan, a sorok között történt. Csak azok értették, akik emlékeztek egy éve ilyenkor, ugyanott elmondott beszédére, amiben totális európai fordulatot és hatalomátvételt vizionált. Arról beszélt
- “nagy pillanat előtt állunk”,
- “az esély itt van”,
- “mi jövünk”,
- “jönnek a ’90-esek, a ’68-asok helyett jönnek a ’90-esek, az antikommunista, keresztény elkötelezettségű, nemzeti érzelmű nemzedék következik most az európai politikában”,
- “mi vagyunk Európa jövője”.
Ehhez képest a pillanat elmúlt, az esély elszállt és nem ők jöttek, de erről most már szó se esett.
Az EP-választáson nem történt populista (valójában persze: szélsőjobboldali) hatalomátvétel. Orbán burkoltan el is ismerte a kudarcot, amikor az idén ugyanott már arról beszélt, hogy
kormánya és rezsimje defenzívára kényszerül:
Ez egy igazságtalanul nehéz küzdelem volt eddig is, és igazságtalanul nehéz küzdelem lesz ezután is. (…) Az előttünk álló 15 évet azzal fogjuk eltölteni, az lesz a nemzedéki küldetésünk, hogy szembeforduljunk a liberális korszellemmel, és a liberális internacionalizmussal.
Ugyanakkor arra lehet következtetni, Orbán úgy ítéli meg, a győzelem ugyan nem sikerült, de az iksz még tartható: a magyarországi pozícióból nem kell kell feladnia.
Sőt, még meg is akarja erősíteni őket, ezért nem hátrál, hanem inkább beleáll egy narratíva-vitába, és megpróbálta megvédeni az “illiberális demokráciát”. Teljesen nyíltan felvállalta, hogy a rezsimje a nemzet közösségként való felfogásán alapul, azaz esze ágában sincs tiszteletben tartani
- se az egyéni szabadságjogokat,
- se a politikai pluralizmust,
amik köztudottan a szabad egyének társulásának, a liberális demokrácia alapkövei. Eközben azt próbálta magyarázni, hogy a liberálisok gyűlölik őt, illetve őket, mert meg akarják szabni, hogy hogyan lehet gondolkodni. (Miközben persze nem: csak azt akarják megszabni, hogy hogyan nem lehet. Éspedig úgy nem, hogy elvitatod másoktól, hogy ők is gondolkodhassanak, azaz a szabadság- és politikai jogokat.)
A liberális rendszerben egyének egymással versengő halmaza a társadalom, nincs nemzet, legfeljebb politikai nemzet. Ehhez képest az illiberális vagy nemzeti nézőpont szerint a nemzet történetileg és kulturálisan meghatározott közösség, amelynek tagjait védelmezni kell, fel kell készíteni a világban való közös helytállásra, és az az egyéni teljesítmény érdemel elsősorban elismerést, amely a közösség javát is szolgálja.
Zavaros és ellentmondásoktól hemzsegő ideológiai iránymutatásában így nyilatkozott meg a vátesz, ami úgy fordítható le, hogy a NER nyíltan magának vindikálja a zsűrizést. A közösség javának megállapítását majd az állam vállalja magára, amit a Fidesz ural, amit viszont ő maga irányít. Azaz az Orbán Viktor ízlésének és céljainak megfelelő egyéni teljesítményt honorálja a NER, a többit meg üldözi (vagy ellehetetleníti).
Ennél nyíltabb beismerése az autokratikus, pártállami hatalomgyakorlásnak eddig még nem történt meg;
korábban vehemensen tagadták, hogy bármi szándékuk volna a szabadságjogok korlátozására (bár a gyakorlatban számtalanszor megtették), most viszont a NER capo di tutti capija felvállalta, hogy az állam és ő maga bele kíván szólni az egyéni életstratégiákba.
Pusztán a közösség érdekében. Azt persze ő maga dönti el, mi ez az érdek.
Azt viszont elárulta, hogy mi a mérce:
az illiberális politika értelme nem más, mint a keresztény szabadság.
Ami meg úgy dekódolható, hogy csak annak lesz (illetve már van is) szabadsága, aki az általuk megkívánt ideológiát vallja (legalább nyilvánosan), a többieknek coki. Ez csak abban különbözik a totaliter rezsimektől, hogy csak korlátozza a szabadság- és politikai jogokat, de pillanatnyilag nem akarja kiirtani az egyet nem értőket, a nem együttműködőket, a “másként gondolkodókat”.
Arra Orbán nem adott választ, hogy
- a keresztények szabadságát mennyiben korlátozná, ha a taoisták, muszlimok, hinduk, sámánisták, továbbá – és horribile dictu – az ateisták is ugyanolyan szabadok lehetnének;
- valamint arra sem, hogy ki hatalmazta őt vagy őket fel arra, hogy az állam döntési jogot vindikáljon magának az emberek élete, az egyéni teljesítmények megítélése fölött.
Mert, hogy a választók nem, az biztos.
- Idén, amikor az EP-választás előtt azzal kampányolt, hogy a jónép támogassa az ő programját, a 8 millió választókorú kevesebb mint negyede, alig 1,7 millió döntött úgy, hogy mögé áll.
- Tavaly pedig egyenesen ellene szavazott a többség: még a külföldről importált és a megvásárolt magyarországi szavazatokkal együtt sem érte az 50 százalékot az Orbán által vezetett Fidesz-lista.
Innen szép elhitetni, hogy a nemzet egységes egész, és a nagy többség mögötte áll. Pedig dehogy:
a tábor nem egy, nagyon nem.
A rossz hír az, hogy Orbán még további 15 hosszú évig akarja vívni a harcot a “liberális korszellemmel”, meg a magyar választók többségével szemben.
A jó meg az, hogy maga is arra számít, a következő egy évben komoly nyomás alatt lesz Európából (ahogy ő fogalmazott: kívülről). Mert a legjobb persze az, hogy nem sikerült a hatalomátvétel, és nem nyílt meg az út, hogy egész Európa olyanná váljon, mint Orbán Magyarországa, a szabadságjogok korlátozásán és kollektivista ideológián alapuló, közpénzekből finanszírozott pártállami autokrácia.
És így még él a remény, hogy egyszer majd Magyarország se lesz ilyen.