Aquinói Szent Tamás, az Angyali Doktor (nem, nem Semjén Zsoltról van szó) szerint két úton juthatunk el az igazsághoz: az értelem és a hit útján. Ha a tapasztalati igazság és a hit igazsága konfliktusba kerül, akkor a hit igazsága a magasabbrendű (gondoljunk csak Tamás apostol esetére). Ez a maga korában igen haladó gondolatnak számított, hiszen legalább részben rehabilitálta az ókori filozófiát, és utat nyitott az elemző, tudományos gondolkodásnak, amelynek aggódó örökösei vagyunk.
Mindez a XIII. században történt, idestova háromnegyed évezrede; a tomizmus pontosan megfelelt egy olyan társadalom leképzésére, amely piramisszerű hierarchiára épült, ugyanakkor lassanként kezdett kiszabadulni a klasszikus kultúra bukását követő szellemi beszűkültségből.
Ma a NER történelemszabászai, és mindenekelőtt Andics Erzséb…, bocsánat, Schmidt Mária megbízott és kinevezett főszabász, k. und k. udvari szállító szerint egy úton juthatunk el az igazsághoz:
a kinyilatkoztatásból fakadó igaz hit útján.
Feltételezhetünk ugyan egy tapasztalati igazságot (alapuljon az tudományos eszközkészleten vagy egyszerűen a józanészen), de a hitigazság, a kinyilatkoztatás igazsága ennek érvényességét eleve elveti (gondoljunk csak Dózsa László esetére). Ez korunkban igen retrográd gondolatnak számít, hiszen teljes mértékben diszkreditálja a Felvilágosodást, a modern kort, és teljes útlezárással biztosítja a bebiflázott, sufnituningolt hitigazságok díszmenetének akadálytalan (jóllehet, sosem szabad) haladását.
Mindez a XXI. században történik, éppen most; a marizmus kétségkívül leképez egy olyan társadalmat, amely piramisszerű hierarchiára épül, ugyanakkor egyre inkább megerősíti ennek a felépítménynek a tudatlanságon, a kultúra tagadásán, a gondolkodás felszámolásából következő szellemi beszűkültségen nyugvó stabil alapjait.
Ha történészek (értsd: a történelemmel foglakozó szakemberek) megrovást kapnak azért, mert egy – legalábbis látszólag – szaktudományos kérdésben (értsd: egy történettudományinak látszó problémában) elmondják a véleményüket, akkor
pontosan azért büntetik őket, mert történészekként viselkedtek.
Ez egy olyan szakma, amelynek képviselői különféle múltbeli eseményeket, forrásokat, emlékeket stb. vizsgálnak meg, elemeznek, értelmeznek, és strukturált véleményeket alkotnak azokról. Ennek szankcionálása nem csupán annyit jelent, hogy véleményük nem megfelelő: sokkal inkább arról van szó, hogy az újskolasztikus marizmus világképébe nem illik bele az a gondolkodási folyamat, amelynek során bármiféle véleményre lehet jutni. Hiszen az Eredményt, a kinyilatkoztatást az erre hivatott szervek és személyek már szállították, még csak nem is lapraszerelve, instrukciókkal és a megfelelő kötőelemekkel ellátva, mint egy IKEA-kanapét, hanem teljesen készen, összerakva, már csak bele kell ülni. Az Eredménnyel szemben egyetlen viselkedési forma akceptálható: a teljes behódolás és elfogadás.
Az ész bajjal jár.
Különös bukét ad a dolognak, hogy az aktuális történetben az Eredmény mennyire szembeszökő hazugság: bárki, akinek szeme van, láthatja, hogy az elhíresült plakáton Pruck Pál van, és nem Dózsa László. Ezen valójában nem is lenne érdemes vitatkozni, ám ekkor jön az újskolasztikus hitigazság:
szemünk megcsalható, de a Párt (és Eredménye) soha.
Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!
– kérdezi Virág elvtárs Pelikánt.
A megrovások, amelyeket Tüske László, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója kiosztott, nem csupán felháborítóan méltatlanok, megalázók és arcátlanok; ez a mentalitás,
a megadó szervilizmus, amely a tudományt a politika szolgálóleányává silányítja, végtelenül kultúra- és gondolkodásellenes.
Nem csupán arról van szó, hogy Schmidt Mária, aki történészként egész egyszerűen nem szerepel a szakmai horizonton, valamiféle nemtelen bosszút állt. Jelzés ez az egész tudományos világ, sőt az egész társadalom számára, hogy hol a Veritas mostanában. Tüske László, aki kiváló arabista, talán bele sem gondolt, hogy mihez asszisztált, mikor – nyilván józan megfontolásokból, saját intézményének túléléséért, szakmai működésének lehetőségéért harcolva – engedett a hatalmi nyomásnak. Hiszen publikáljon bármit, írjon akármilyen tudományos munkát, az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: hiteles, szakmailag megalapozott véleményt kap-e, vagy önkényuralkodói leiratot. Alámerülhetünk ugyan, de nem kibekkelni fogjuk, megfulladunk.
Mert hát az ember már csak olyan, hogy hajlamos hinni a tapasztalatainak. Amik azt mutatják: ahol nincs levegő, ott nem lehet lélegezni. Hinni persze lehet az ellenkezőjében is.
Konok Péter